És itt a vége

Drága emberek, mint láthattátok, alaposan megritkultak a bejegyzések. Nem véletlen, persze. A Tannin blogot rövidesen meghalasztjuk. Semmi gyász: hamvaiból rögtön éled másik, sokkal jobbabb, szebbebb, több olvasnivalót kínáló miniújság. Összefogunk Alföldi kollégával, hazánk legnagyobb tájegységének megkerülhetetlen boresszéistájával, és közös szuperblogot indítunk A Művelt Alkoholista címen. Ott találkozunk néhány napon belül! Köszi meg minden.

Annyi minden summasummárum torlódik már itten, az ingyenbort osztogató frankiáktól a PDA-kra írt kis borbuziszoftverig, és még a franciák is idejönnek bormarketingolni, hogy majd akkor együtt adunk az amerikai piacnak, muhaha, a spanyolok (pardon: baszkok) meg fölhúzzák dugóhúzó kinézetű luxusborhotelt (emlékeztetőül: mi a Vizy E. Szilveszteres óriásplakátokkal neveztünk ebben a versenyben).

Egyébként eredetileg úgy gondoltam, hogy a 2002-es Takler Trióról írok itten néhány sort, már csak azért is, mert most nyomja a Bortársaság, meg ez egy hosszú évek óta piacon lévő bor, egy brand, ha szabad itt ilyet, és évről évre találkozom vele, és viszonyunkat ambivalensnek mondanám. Kicsikét dühös is voltam a Trióra, mert régebben valamiért ebben a borban láttam a megfizethető-de-nagyon-jó lehetőségét, aztán persze vérmes reményeimet a Trió sosem váltotta be.

De most itt az 2002-es, új évjárat, új remények, tiszta lap. Gondoltam, írok róla. Aztán vendégség kerekedett minálunk, pár ember, néhány sör, mert mindeki sört ivott rajtam kívül, én meg kiöntöttem a karaffba szépen a Triót, hátha más is. De más nem. Ennek ellenére kábé egy óra alatt sikerült becsókolnom egy üveggel, kóstolási jegyzet egy szál se, emlékek homályosan.

Annyit szerintem nyugodtan mondhatunk, hogy jóivású bor. Nagyon jóivású.  

Kékfrankos alapon, megrendítően izgalmas

Csisztu Zsuzsa dekoltázsa

St. Andrea Napbor 2004

Plasztik József ősblogger itt rácsodálkozik a Manna nevű helyre. Aki szereti az újromantikus stílust, olvassa el!

Én a St. Andrea 2004-es Napborára csodálkozom éppen, az este tíz órai harminc fokban, sajnos muszáj áthangolódni a pocsék 2004-re, mert itt a kánikula és friss fehéreket kell inni, nincsen mese.

Persze most kóstolgatjuk, menyire pocsék az a 2004, és hát a vörösöket jobban megviselte, nyilván, ez a friss, fegyelmezett fehér vékonyabb, sekélyebb, mint a 2003-as, klasszis Napbor volt, kicsit kurvásabb a száraz létére szégyentelen édeskésségével. Nem túl jó az ízmemóriám (sem), de mintha a 2003-as jóval vastagabb lett volna, több mélységgel, izgalomal és rizlinggel.  Mintha a fa is visszafogottabb lett volna benne. (A hivatalos fülszöveg szerint a hordó csak nagyon diszkréten jelenik meg az ízben. Hát, ez kábé annyira diszkrét, mint Csisztu Zsuzsa dekoltázsa. Az igaz, hogy Egerben ennél fásabb fehérborokat - jellemzően chardonnaykat - is szoktak faragni.)

Egyébként birses-körtés-füves illattal, húzós kis savakkal, chardonnaysan vajas struktúrával (a bor fele chardonnay,  harmada szürkebarát, a maradék meg olaszrizling), az obligát citrusokkal lecsöngésben jó nyári bor ez. Összetéveszthetetlen St. Andrea stílus: korrekt, dinamikus, kicsikét szögletes. (Körző, vonalzó.) Egy ötszázassal drágább talán az ízénél. Ősszel már senki sem fog emlékezni rá.

Olyan rozé

Wunderlich Villányi Rozé 2004

A névnapozás ma is igen széles körben népszerű szokásával én úgy vagyok, mint Kiszel Tünde a relativitáselmélettel: egyszerűen nem bír eljutni az agyamig. Nem hogy ellenérzéseim volnának, vagy mittudomén, csak nem bírom föl_fog_ni. Harmincöt év alatt névnapomat sem tudtam megjegyezni, pedig úgynevezett „nagy névnap”, mindenféle népi fontosságok kötődnek hozzája.

Mindegy, csak azért jut eszembe, mert van úgy, hogy az ember mégis megörül annak, hogy mások nem ennyire nehéz felfogásúak, például, amikor szabadságról érkezvén több üveg bort talál az íróasztalán, csicsás kis üdvözlőkártyákkal: névnapot!

A Pannon GSM (a zélvonal) egy Wunderlich-rozét küldött nekem. Nem is ért meg huszonnégy órát a palack.

Nem vagyok rozés típus, de hát kicsoda az? Borosoknál a rozé olyan, mint. Olyan rozé. Amikor azt mondják, jó rozés évjárat van (egyébként az van, mármint a 2004-es sajnos az volt), az annyit jelent, hogy gyönge vörösévjárat van. Ha azt mondják, hogy ez az anyag nagyszerű lesz rozéba, az annyit jelent, hogy túl gyönge rendes vörösbe.

Most jó meleg van, rozés idő. A rozé nyáron, melegben jó, amikor a vörös sok lenne. Olyankor jó kis üdítő.

Csak olyan rozé.

Tehát Wunderlich Lojzi rozéja, és én ugye Wunderlich-ügyben emberileg vagyok rettenetesen elfogult, mert ő a legjobb borfaszi, aki létezik, a csupaszív, csupapír oldschool party animal és gasztronómiai zseni. Mostmár vadi új pince, vadi új technika, a egyetlen konzolról vezérelhető erjesztőkapacitás, hűtés, fűtés, bimetál, triturbó, tolótető, lendkerék. Azzal oszt' lehet rozézni.

Ez egy kadarka alapú rozé, írja a Wunderlich.hu (mert a címke céges, semmit sem ír), de ízből már elég jól kitalálható. (Valószínűleg erről a borról van szó.) Hogy a kadarkán kívül mi van még benne, azt nem lehet tudni. A színből ítélve valami tintásabb fajta.

A színe egészen szokatlan, ugyanis. A villányiak mindig is sötét, a sztenderd rozészínnél (ahogy Rohály doktortól tudjuk: hagymahéj!) pirosabb (és savilag bágyadtabb) rozékat szoktak csinálni, de ez még csak nem is pirosas, hanem szinte narancssárga. Mintha a répaléből sikerült volna kivonni a rostokat, és valahogy tükrössé tenni.

Az illat finoman parfümös, de hordoz valami vajasságot, testességet, sok virágot és nem kevés édességet. Pontos referenciát nem találtam rá. Pedig még fűszerességet is mondanék, de az kifejezett kadarka-fűszeresség. Aki jól ismeri a mezei virágokat, fűszereket, gyógynövényeket, biztosan tudna mondani valami vérehullófecskefű-szerű megfejtést.

Föltűnő szénsav az indítás, el is homályosítja először az egyéb savakat, a lendületes indulás után szűk kanyarral fordul a szájban, középen elkeskenyedik, aztán az erősen száraz, savanykás, citrusos lecsengéssé szélesedik. A kadarka fűszere végig határozottan jelen, a savak mögött, persze. Hordót is érzek, nem zavaró mértékben, de egy rozénál kifejezetten meglepő. Nem is hiszek a számnak. Ez a kadarka trükkje lehet. Hiba a mátrixban.

A szódás málnaszörp a legközelebbbi ízreferencia, de minden édesség nélkül. Sőt: kifejezetten kemény, de üdítő és tiszta a bor szárazsága. Az illatban érezhető édességnek nyoma sincs, de azzal nem ütközik az íz, nem áll vele szemben, inkább szépen ellenpontozzák egymást.

Nagy izgalmak nincsenek, direkt, kemény, száraz bor. Mondanám, hogy férfias rozé, ha nem volna oximoron. (Kötényem is honnan volna?) Buzizni meg nem fogok, nem vagyok én pólóblogger.

Egy rossz évjárat keservei és Cook kapitány az ABC-ben

Vylyan Opour 2001

Halált megvető bátorsággal ugrottam a mezővárosi Texo második áldozatának neki.

Na de miért e drámai hang? Mitül halált megvető a halált megvető művelt alkoholista? Hát, mert ez a második áldozat a Vylyan 2001-es Opour cuvéeje, és tudjuk, hogy 2001 Villányban büntető év volt, és a büntető év mindig hatványozottan büntető az alsóbb árkategóriákban, márpedig az 1990 forintos Opour (Istenem, milyen szomorú ez!) ide tartozik.

A csúcsborokra rosszabb éveken is összekuporgatnak néhány hektónyi jobb anyagot, legföljebb kevesebb lesz, mint a jobb években, illetve a legcsúcsabb csúcsok, ahol ezt megtehetik, rossz évjáratban meg sem jelennek (Gere Solus, Gere Kopár); a nagy kereskedelmi láncokhoz előre leszerződött, alsó- és középkategóriás boroknak viszont, nincs mese, el kell készülniük, ha jó az év, ha nem, az előre ki van fizetve, meg van rendelve, az nem lehet kevesebb, nem lehet más.

Legföljebb szegény vevő van megszopatva, aki tavaly még ugyanazon a néven jó bort kapott, a következőben meg ihatatlanközeli szart. De hát a vevő, tudjuk, a szarnál is jobban le van szarva. Meg a vevők kilencven százaléka úgysem tudja megkülönbözteti a jó bort a rossztól, az évjáratot nem nézi, csak az árcédulát meg a hascímkét.

A marketpolcokon meg keveredik két-három évjárat is olykor, a logisztika ördöge, ugye, hát a vevő meg néha rossz helyre nyúl, és mondjuk két jó 2000-es villányi közül kiemel egy 2001-es büntetőt. (Esetünkben az önfeláldozó, ám rendkívül felkészült fogyasztó sznt szándékkal emelte le, tudván tudva a leselkedő veszélyekről, hogy aztán az internet számítógépes világhálózaton megmutathassa országnak-világnak, miként.)

A fent leírt folyamatot kereskedői és termelői szempontből teljesen logikusnak és érthetőnek nevezhetnénk, meg aztán, ha nagyon borszakmailag vagyunk, akkor is, a bor ilyen, minden évben más és más, aki mellényúl, vessen magára. Ha nem értő, észre sem veszi, ha meg értő, büszke lesz magára, hogy mostmár tudja, melyik évjárattal nem érdemes kezdeni. Fogyasztóvédelmi szempontból viszont akár csalást is kiálthatnánk. Mert miért jelenik meg ugyanabban a csomagolásban, ugyanabban az árban sokkal gyöngébb minőségű áru?

Na, akkor konkrétan: Vylylan Opour Cuvée 2001. Először is, a korábbi évek cabernet sauvignon-kékoportó összetétele helyett ez CS-zweigelt házasítás. De ez nem menti meg.

Illatban még sok szépet és jót ígér, az elődei táplálta reményeket tartja életben, de ízében már sehol semmi, sem gyümölcs, sem test, még a 2000-esben oly’ emlékezetesen harcias tanninból sem maradt hírmondónak. Üres, laza kávé, bakelit. Ritkán teszek ilyet, de: ment piros fröccsben. És abban előtűnt egy kis málna. Málnaszörp ultra dry.

(Még egy kis valami, aztán befejeztem a dél-alföldi Vylyan-tripet: ritkán vetődöm el az Áfész-vagyonból kimentet Coop hálózat valamely boltjába, így aztán, mint egy Marco Polóba ojtott Cook kapitány, a távoli földrészeket felfedezők kiíváncsiságával kutattam végig egy kis Coop-üzlet  borpultját, és újból – kulturálték ezt úgy mondják: újólag - meg kellett állapítanom a korábbi texós postban már megállapítottatakat, tudniillik, hogy az anyagilag hendikepes régiók borhelyzete nagyjából reménytelen, a fölfedezett borpult választékának csúcsán a BB és az Egervin a kommunizmus legsötétebb évtizedeit idéző italai stresszelték a betérőt, de. De volt ottan két palack, egy vörösboros meg egy fehérboros, mindkettőn ugyanaz a címke, tetején valami nagy kamu címer, nyilván heraldikai nonszensz, bár csöppet sem értek hozzá, a Hunyadiak gyűrűtartó hollóját véltem fölfedezni, meg két oroszlánt egy korona körül, Királyok Bora, a legócskább tokaji közhely parafrázisa, ráadásul, bakker, villányi bor palackján, épp kft.-vé átmenekült téeszek borászatai és Euro Plus 2000 Bt-k képesek ilyen névadásra és ilyen címkékre. Villányi cabernet sauvignon a vörös, villányi chardonnay-olaszrizling a fehér. A fehér hétszáz, a vörös nyolcszáz alatt. Fordítom a palackot, a hátcímkén: termelte és palackozta Vylyan Rt. 7821 Kisharsány, kizárólagos forgalmazó a Co-op Hungary Rt. A vöröset kóstoltam, 2002-es, kicsit karcsú, kicsit édes, de iható. Kommentálni meg nincsen erőm most.)

Vidéki Texo, mint bormúzeum

Vylyan Opour 2000

Nem akarván elvenni Merlot kolléga kenyerét, a mindennapit, mert ugye az Alföld (hazánk legnagyobb tájegysége) enokulturális helyzetképét, kvázi borszociográfiáját ő hivatott webre varázsolni, verejtékes munkával, persze, még akkor is, ha irtózatos képzavarba kergettük magunkat újfent, de ha egyszer mit nekünk a zordon Kárpátoknak satöbbi, mi több, börtönéből szabadult sas lelkünk, és a Dél-Alföld napsugaras mezőin és mezővárosaiban tikkadt szöcskenyájak és ezerötös tuning-Ladák közt töltjük a jól megérdemelt évi rendest, akkor megfigyelünk (miszerint beobachtungsstelle) egyet s mást, és e megfigyeléseinket menthetetlenül meg is osztjuk a jobb sorsra érdemes olvasóval.

Elvetődünk például egy mezővárosi Tescóba. A mezővárosi Tesco csak a felületes szemlélő számára ugyanolyan, mint egy hegyvidéki vagy budapesti Tesco. Egy hegyvidéki/budapesti Tescóban például biztosan nincsenek az akciós termékek között hegyekbe halmozva olyan kis fekete drótkosarak, amelyek biciklik elejére installálva jelentős csomagtérrel bővítik a sík terepen oly népszerű izomerejű közlekedési eszköz egyébként sem csekély szolgáltatásportfolióját.

Természetesen a mezővárosi Tesco borpultjain tettünk jelentős fölfedezéseket. Elég oda csak egy pillantást vetni, hogy megmondjuk: az agrárnépesség és a vele szövetséges mezővárosi polgárság sajnos még mindig túl árérzékeny ahhoz, hogy ne a keceli héttablettás barnanyelűt meg a helyi nohaborokat (Helló Otelló!) fogyassza. (Persze itten nem belső igényről vagy kulturális elmaradottságról van szó, mielőtt valaki így értené, hanem egyszerűen arról, hogy a gyurcsányi nagy jólét nem szivárog le mindenhová, sajna, és a Dél-Alföldre meg valamiért különösen nem, vagy csak nagyon nehezen.)

Persze, Európában (tényleg van még olyan? amióta szabadságon, híradót sem) a Tesco-szerű gigamarketek az alsóközéposztály vásárhelyei, itthon már inkább a közép közepe meg a felsőközéposztály-beliek texóznak, de egyes országrészekben valószínűleg csak a lokális elit engedheti meg magának, hogy a Lidl, a Nálunk minden 100 forint meg a kínai üzletek helyett rá merjen futni texós árszínvonalra.

Mindegy, ez egy ilyen ország, ahhoz elég szegény, hogy az Arany Ászokról meg a Borsodi Világosról átszokjon a száz forintnál olcsóbb német és álcseh low end műsörökre, de annyira meg nem szegény, hogy egy méltán elfeledett ír másodvonalbeli punkénekes világraszóló segélykoncertet szervezzen a javára.

De térjünk a tárgyra, tudniillik, milyen muzeális értékeket leltünk a mezővárosi Texóban, ahol négy-öt évvel ezelőtt a nyitásra nyilván jól bespájzoltak néhány borból, aztán azok azóta is ott érlelődnek a polcokon, állítva.

Addig mé, hogy nagyobb tétel 97-es Bock Cuvée feszít a prémium vörösborok élén, vagy 99-es Tóth István Bikavér (nem a szelekció), esetleg a Vylyan 2000-es és 2001-es Opour cuvée-je (az Auchan-elkötelezett Vylyan Vörös tescósított és drágább változata), mert ezek még iható borok lehetnek, a tárolási körülmények (állítva, a krumpli és a hagyma közt, évi minimum 40 celsius fok hőingással) ellenére is, bár, egyszer ugye, egy Auchanban tárolt 2000 Vylyan Vörössel tavaly télen már megjártuk. De, mondjuk, minek hívjuk azt a kereskedői magatartást, amelynek következményeként 2003-as beujolais noveau figyel a polcról a gyanútlan vásárlóra. Vagy 2001-es Légli Blanc, vegyesen a 2003-assal, de találtunk egy máig harcoló 2001-es egri királyleánykát is, meg etyekit is (Kúria) simán, nem beszélve a 2001-, 2002-es rozékról.

A megyeszékhely kicsit nagyobb Texójában is hasonló bormúzeumot találtunk, igaz, ott külön pultra gyűjtöték, és rendesen leértékelték a legöregebb tételeket, a nettó fogyaszthatatlan (négy-öt éves királyleánykák, francia és olasz tájborok, rozék között fedeztük föl féláron (2500 körül) a 1998-as Szeremley Késői Olaszrizlinget, ennyiért be is dobtuk a kosárba, egy próbát megér, és elvileg komoly baja nem lehet neki.

A Vylyan Opour esetében is megkockáztattunk egy próbát.

És tudott meglepetést okozni. Mert míg az Auchanban néhány hónapja talált 2000-es Vörös romlott volt, ihatatlan, addig ez a texós Opour egészen kitűnő kondícióban találtatott.

Az illat friss, fiatalos: meggy mellett további setét gyümölcsök, főleg áfonya, no meg aztán karamell, mellette tán kevés fahéj és bors. Ízben is meggy és karamell vezeti a gyümölcsöket illetve a fűszeresebb ízeket, a tannin pedig mit sem kerekedett az évek alatt, még mindig ütős, sőt tán a kelleténél is ütősebb. (Nem túl szerencsés villányi jelenség: tíz ével ezelőtti tanninbomba borokra mondták, hogy hú, ilyen meg olyan potenciál, szépen fog ez kerekedni, satöbbi, aztán egynémely nagy ígéretből az lett, hogy tíz év alatt minden íz eltűnt a borból, de a brutális tannin maradt, mint a karácsonyi betonbeigli.) 1990 forintért abszolút jó vétel, még mezővárosi szinten is. A 2001-esből is vettem egy palackkal, de azt nem mertem még próbálni. A 2001-esek jellemzően gyöngék, eleve. Az Opour meg stílust is váltott ebben az évben, CS-kékoportó helyett CS-zweigelt lett belőle.

Egyébként van egy finn barátom, akivel ugyan még sosem találkoztam, de online 1995 óta ismerem, na, ő mondta, hogy egy finn számára a Hódmezővásárhely a legviccesebb hangzású magyar szó. Ha meg akarsz nevettetni egy finnt (finnet), mondd neki: Hódmezővásárhely.

A struktúra struktúrája

Takler Szekszárdi Bikavér Reserve 2003

Szabadságolás miatt megritkultam, de inni azért iszom rendesen, így egy távoli netkávézóból most odafrissítek.

Tehát a Takler Bikát támadtam felhalmozódott készletemből, amelynek egy részhalmazát természetesen cipeltem magammal a nyaralás helyszínére is.
A Bortársaságnál lőtt tétel (3490 forint). Nézem, másutt árulják-e, a Monarchiánál találok egy Takler Bikavér Selectiont. Na most ez ugyanaz a bor vagy sem? Sose fogjuk megtudni tán.

(Már csak zárójelben puffogok ezen az ízlésemnél kelet-európaiasabbnak tűnő, a Vylyantől Taklerig sokak által követett üzletpolitikán, hogy csinál mindenki ezerféle bort, ennek a kereskedőnek ilyen szelekció, a másinak olyan rizerva, a harmadiknak fapad, a negyediknek dűlőszelekció, az ötödiknek rézfán fütyülő rézangyal és így tovább, közben meg simán lehet, hogy az ötből három tök ugyanaz a bor különböző néven, különböző címkékkel, különböző árakon, hadd kavarogjon a fogyasztó, mint a középparaszt '56-ban.)

Bontás után valami nagyon halovány illat jön csak belőle nekem, jellegtelen vörösborszag, gyöngén. Fogjuk az allergiára. Meggybort (kiemeli: finom meggybort) és vaníliát érez a szaglási feladatokban gyakran segédkező velem élettársi kapcsolatban élő.

Üres pohárból majd határozottabb illatokat érzek, konkrétan karamellizált, lekváros illatokat.

"Izgalmas, komplex, bársonyos bor, mely páratlan zamatgazdagsággal és hamóniával bír" – írja a címke, és máris izgulok, hogy nehogy halálra izguljam magam majd.

De aztán nem izgulom halálra, sőt. Elsőre nagyon kevéssé tűnt izgalmasnak ez a bika. Korrektnak korrekt, harmonikusnak harmonikus, de nem izgalmas.

Másfél-két óra alatt sokat nyílik, sokat fejlődik a karaffban. Jönnek elő szépen a gyümölcsei. Az indulóíz egyre kellemesebb, szépen bomlik ki belőle egy határozott, de inkább lágy, kerek, semmint robosztus struktúra. Ha alaposan megrágjuk a bort, egyre több gyümölcsöt mutat, meggyet elsősorban. Hosszú és széles savak, de nem lógnak ki a struktúrából. Mert abból nem lóg ki semmise.

Ha egy kulcsszóval kell nyitni ezt a bort, akkor az a kulcsszó a struktúra.

Ez egy struktúrabor, jelentsen ez akármit is.

Megszűnik a bor jövedéki adója

Két gyors hírharapás megen: egyrészt a földművelődésügyi miniszter szerint rövidesen megszűnik a bor jövedéki adója. (ettől nekünk nyilván nem lesz olcsóbb.)

Másrészt rekordtermés van Ausztráliában, 1,9 millió tonna borszőlőt szüreteltek idén. (Ettől viszont lehet, hogy nekünk olcsóbb lesz.)

Depardieu Badacsonyba készül

Napi hírharapás a magyar bormédia zászlóshajója, a Blikk nyomán:

1. Gérard Depardieu szőlőt vesz a Balatonnál és bakatort, budai zöldet meg kéknyelűt akar termelni. A cikkből (amit a lap online kiadásán nem találtunk, de a nyomtaottban címlapos) leginkább az vehető ki, hogy Depardieu 57 éves, és Szeremley Huba ismeri. Továbbá: az éppen zajló bordeaux-i Vinexpón a "magyar pavilon volt a fő attrakció" Depardieu megjelenése miatt, mert a francia gigasztár mutatta be Szeremleyék borait. Elég meredeken hangzik, de akár igaz is lehet, Huba ügyes ember. Az újságíró persze nem volt ott, csak Szeremley elbeszéléséből ismerhetjük meg a történetet, amely hitelességében (vagy legalábbis egyes pontjainak hitelességében) van okunk kételkedni, nem csak azért, mert a lappal szemben volnának ilyen irányba taszigáló előítéleteink, valamint hogy az újságírónő a viognier szőlőfajtát is képes volt vionee-nak átkeresztelni, hanem azért is, mert gyanakvó, szkeptikus satöbbi köcsögök vagyunk. (Mondjuk, az nem elképzelhetetlen, hogy Depardieu vesz egy kisebb birtokot, hiszen a világ sok táján van neki. Meg elszórni való pénze is van bőven.)

2. Ákos, a friss borlovag borkereskedést nyit. (Lesz itt még kis tokaji birtok és Indiántánc Értékelvű Botrytis Selection!)

Arrogáns sommelier-k,
Tiffán Molotov-koktéllal
Újabb frontokra csap ki a borháború. A Scotsman borkorrespondense, William Lyons - illetve az ő invesztigációja - szerint a francia sommelier-k nacionalizmusa és sznobériája fogja vissza az újvilági borok forgalmát az elegáns brit éttermekben. (Márpedig a brit Európa legfontosabb borexportpiaca, tudjuk.) Mert amíg a kiskereskedelemben mára 17 százalék körülire süllyedt a francia borok részesedése, addig az éttermekben még simán negyven százalék körül van. A cikkben egy ausztrál sommelier kifejezetten arrogánsnak nevezi francia kollégáit.

Na, egyébként borkereskedő ismerősöm nemrég azzal hívott, hogy egy languedoc-i cég kóstolóján járt - tudják, Languedoc-Roussillon a világ legnagyobb borvidéke, Franciaország déli partvidékén a  Rhone torkolatától (Montpellier vidékétől) nyugat-délnyugat felé egészen a spanyol határig tart -, és ottan két-három-négy euroért kínáltak neki olyan borokat, hogy a villányi sztárok belesápadtak volna. Azt nem tudjuk, hogy a két-három-négyeurós exportárhoz mennyi az állami támogatás, ugye, de nem lehet kevés, még akkor sem, ha éppen itt, Roussillon-Languedocban szoktak kamiont felgyújtani, robbantgatni a nekikeseredett borterrorista gazdák. Egyébként most mit szólnának, ha Tiffán Zsolt és Günzer Zoltán fekete maszkban Molotov-koktélokat dobálna a kóstolójukra? Bonyolult a világ.